Hát, kedves Olvasók, bizony, itt egy csúnya nagy kihagyás van a blogban... miért is? Sokkal fontosabb dolgom volt most, mint ámokfutni a művészetek között: július 1-én volt az eljegyzésünk Rékával. Ezen kívül még további hátráltató tényező volt egy ötnapos finn és egy háromnapos angol utazás, meg az, hogy az utóbbi 1-2 hónapban rekord keveset olvastam, néztem filmet, stb... egyszerűen nem jutott rá idő. Az elmúlt napokban végére értem a Puskin válogatásnak, itt van néhány, ami tetszett:

Az élet szekerén

Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts - kiáltjuk -, az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk - hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább.




A próféta

Vitt-vitt a sivatagon át
az Igazság iszonyú vágya,
s hat fényszárnyával egy Szeráf
egyszerre csak utamat állta.
Halk ujját álomszeliden
végigvonta szemeimen,
s erejük, mint egy ifjú sasnak,
lett rögtön, tiszta, hős, hatalmas.
Megérintette fülemet,
és fölharsantak az egek:
fényszült angyalok suhogását
hallottam, és csillagzenét,
fű növését, tengerfenék
szörnyek kavarta zuhogását.

S kiszakította nyelvemet,
mely oly önzőn sietett
társulni minden fecsegésbe,
s vérmocskolt keze az okos
kígyónak tette be gonosz
számba fullánkját. Végül érce
mélyen mellembe hasított,
s a kebel tátongó sebébe,
még lüktető szivem helyére,
eleven parazsat dugott...
Némán, élettelen feküdtem,
s az Úr szava zendült felettem:
"Kelj föl, Próféta, akarom:
hallj s láss, utad erőm vezesse:
lágy tanum vízen, szárazon,
s lobbants lángot az emberekbe!"





Emlékezés

Mikor a földi nap lármája véget ér,
s végig az elnémult utcákon
áttetsző fátyolát teregeti az éj,
s a munka jutalma az álom:
csöndbe virrasztva még hevesebb akkor a
feszült órák keserű láza,
a tétlen éjben még sajgóbban lángol a
lelkiismeret mardosása.
Álom álomra gyűl; csorbult vágy tör nehéz
utat a romok közt; az emlék
némán és vádolón rángó arcomba néz,
és kibontja hosszú tekercsét:
borzadva olvasom, életem az a könyv,
képei itt állnak köröttem:
átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny
ki nem olt egyetlen betűt sem.





Búcsú

Emlékeit a kedves arcnak
utolszor még becézgetem.
Ábrándjaim magasba csapnak,
és csüggedt gyönyörbe lohadnak,
tűnődtetőn szerelmeden.

Időnk vad, csörtető futása!
Minden halálra tipratott -
ha felidézlek is: hiába,
te öltöztél síri homályba,
és kedvesed, az is halott.

Fogadd hát, hajdani szerelmem,
búcsúmat, a keserveset,
mint özvegy hitves, oly esetten,
barát, ki megölel, ha szemben
meglát, börtön felé menet.





Féltékeny zokogás közt perlekedett a leányka

Féltékeny zokogás közt perlekedett a leányka,
míg a legény végül rája borult, s elaludt.
Hallgat már a leány, őrizve szerelmese álmát.
Folyton rámosolyog, s hullik a nnye tovább.

 
Marlon Morgan: Vidd hírét az Igazaknak. Nagyon szép gondolotaok vannak ebben a könyvben, még ha néhol teljesen hihetetlenül is hangzik, hogy ezek egy része - ebben a formában - ausztrál őslakosoktól származik. Egy érdekes részlet, ezen sokat gondolkodtam pár hónapja, hogy lehetséges-e:

Mi csak egyféleképpen, alvás közben álmodunk, ám az Igazak ébren, tudatosan is képesek rá. Nem szednek semmiféle szert, kizárólag megfelelő légzéstechnikával és kellő öszpontosítással lépnek be az élmok tartományába.

Kurt Vonnegut: Időomlás. Kissé túlzottan ismétlődik ebben a könyvben is túl sok gondolat - gyakorlatilag ebben (utolsó nagy regénye) is megismétlődik - ha az olvasás sorrendjét nézem - az ezután keletkezett Hazátlan ember és az Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian! zöme is. Ahogy Vonnegut is leírja, ez, amit olvashatunk az Időomlás Kettő. Az Időomlás Egy egy be nem fejezett regény, aminek darabjait felhasználva, önéletrajzi elemekkel és csapongó gondolatokkal fűszerezve született ez a könyv. Az ötlet maga zseniális - szívesen elolvastam volna az eredetileg tervezett regényt, ami ezt szépen végigviszi és kibontja. Ezt kevéssé élveztem, nem került be a kedvencek közé.

Christoffer Boe: Reconstruction. Alapvetően tetszett, friss gondolatok és szépen megvalósított ötletek vannak a filmben. Két jelenet, ami kimondottan tetszett: a legelső képsorok a nagyon szép szemcsésségel, valamint a szállodába visszatérő férj és a zuhanyozó - és világtól teljesen elszakadt - feleség jelenete. Kicsit Lynches, kicsit rajzfilmszerű (vagy Max Payne-es), rendben van.

 
Hitchcock: Észak-északnyugat. Mivel olyan sokat hallottam róla és elég régóta meg is akartam nézni, talán túl nagy elvárásokkal indultam a filmnek. Kár volt, mert annyira azért nem jó film. Volt egy-két jelenet és beállítás, ami biztosan korszakalkotó volt a maga korában, de ma már elcsépeltté vált.

 
Azt hiszem, ekkora kihagyás még nem volt a blogomban. Ennek oka, mégpedig gyönyörűszép oka van, úgy hívják: Réka. Március végén találkoztunk először, és kb két hete csapott át kapcsolatunk szerelembe. Azóta nincs időm túl sok másra :) Verdi: Requiemjét meghallgattuk még egyszer, ezúttal a Bazilikában - fantasztikusan szólt, a doboktól beremegett még a pad is alattunk. Aztán a Rádióban voltunk múlt héten még Orosz esten, Sosztakovics: I. zongoraversenye volt az, ami ebből legjobban megfogott, hihetetlen ötletes, változatos, humoros darab. Aztán négy napot Németországban is voltam fotózni. Megnéztük a Gyalog-galoppot, meg a Madagaszkárt (félig).

 
John Maybury: The jacket (A fiók). Nagyon érdekes film, kb olyan mintha a Száll a kakukk fészkére és a Jákob lajtorjája lenne összegyúrva egybe. Ráadásul igazán kellemes zenék szólnak alatta, kár hogy nem lehet kapni CD-n.
Hesse: Demian. Nohát azt hiszem kezdek Hesse-rajongóvá válni. Nem tudok elég jó jelzőket rakni ide, Hessét olvasni kell.

Minden ember élete út önmagához, egy út kipróbálása, egy ösvény megsejtése. Egyetlen ember sem volt soha teljesen önmaga, ém mindenki törekszik rá, hogy az legyen: valaki homályosan, valaki világosabban, mindenki a maga módján. Minden ember élete végéig magával hordozza születése maradékait, egy ősvilág iszapját és tojáshéját. Egyesek soha sem lesznek emberek: békák, gyíkok, hangyák maradnak. Mások felül emberek, alul halak. De mindnyájan a természet próbálkozásai az ember felé. És mindenyájuknak közös az eredete, az anyja; mindenyájan ugyanabból a mélységből jövünk és mindnyájan ennek a mélységnek a kísérleteként és kölykeként törekszünk saját célunk felé. Megértjük egymást, ám megfejteni csak önmagunkat tudjuk.

Soha nem érkezünk haza - felelte kedvesen, . De ahol találkozik a barátok útja, ott egy órásra az egész világot othonnak érezzük.

...valóban oly nehéz lett volna az út? Nehéz csupán? És szép nem volt? Ismert netán ennél szebb, könnyebb utat?

 

A héten két fotókiállítást néztem meg, egyet a Mai Manó házban (Jacques - Henri Lartigue), a másikat pedig a Művészetek Palotájában, ami a Sajtófotó 2005 volt. (Nekem mindkettő színvonala nagyon hullámzónak tűnt, de mindkettőben találtam olyat, ami nagyon tetszett, megérintett.)
A héten Puskin verseit kezdtem el olvasni, itt is van kettő:

A dalnok

Hallottátok-e, éji berken át,
a szív dalnokát, dalnokát a búnak?
Mikor a mezők reggel már aludtak,
a csüggedt, halk, egyszerű furulyát - 
mondd, hallottátok-e?

Láttátok-e, hol sötétek a fák,
a szív dalnokát, dalnokát a búnak?
Mosolyát, a mindennél szomorúbbat,
s tekintete nagy, csöndes bánatát -
felelj, láttátok-e?

És felsírtatok-e, míg zokogott
a szív dalnoka, dalnoka a búnak?
Mikor az erdőn a szegény fiúnak
megtört szemével találkoztatok -
mondd, felsírtatok-e?

Újjászületés

Álmosan festi át a lángész 
remekét a barbár keze,
s a képet a saját silány és
torz rajzával mocskolja be.

De évek múltán megfakulva
pikkelyekben pattog a máz,
s amilyen volt, fölragyog újra
a gyönyörű műalkotás.

Lelkünkről így halnak le belső,
megszenvedett botlásai,
s feltámadnak benne az első 
szent napok látomásai.

 
Bulgakov: Kutyaszív. Érdekes, mennyire elfelejtettem ezt a történetet - az is igaz, hogy több mint tíz éve olvastam először. Roppant humoros társadalom- (proletár-) ábrázolás: a kutyába két szervet beültetve szinte tökéletes szovjet állampolgár (elvtárs) válik belőle.
Verdi: Requiem. Hát, az utóbbi hónapok koncertjeit ez messze felülmúlta. Maga a darab is fantasztikusan szép, de ahogy ez a 400 (!) tagú kórus ezt előadta, attól nekem szinte folyamatosan borsózott a hátam.
Wong Kar-Wai: 2046. Nagyon szép zenék - a hangulat pedig mint egy Szárnyas fejvadászba ültetett Max Payne. Meg kellene nézni még legalább egyszer, hogy rendesen összeálljon bennem a film.

 
Natalja Lipnyitszkaja gitározott. Milano, Bach, Barrios, Pavlovits Dávid darabok, valamint két tangó - nekem ez a két könnyedebb darab tetszett leginkább.
Vonnegut: Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian! Hát, ha a Hazátlan ember rövid volt, akkor ez extra rövidségű: egy óra alatt elolvasható, a bevezetőben ráadásul sok átfedéssel az említett másik könyvvel.

A síromon mindenesetre ez álljon: "Minden csodálatos volt. Semmi sem fáj." A pokolba is, könnyen megúsztam, akármi is volt az, amit átéltem.

 
Bulgakov: Ördögösdi. Ez igen! Olyan lélektani novella, ahol az ember úgy érzi magát, mint egy körülötte egyre gyorsabban összeomló, ismeretlen alaprajzú lepusztult gyárból próbálna kijutni éjjel. A végére már egészen követhetetlen abszurditásba torkollik, az emberből kandúrrá változás Bulgakovnál természetes dolog, és a beszélő teáskanna sem lepett még meg különösebben. Ehhez képest a Végzetes tojások nem ilyen zseniális, habár abbn is van egy két részlet, ami miatt érdemes elolvasni (pl a tyúkvész, ahol a tyukok vért hánynak...)
Guy Maddin: Archangel. Azt hiszem nagyjából elég volt Maddin filmjeiből, az elsők még nagyon nagy hatással voltak rám, de ez már nem szórakoztatott annyira. A hasbaszúrt ember, aki támadóit a saját kifolyt beleivel fojtja meg - azért ez nem rossz.

 

Hermann Hesse: A pusztai farkas. A zseniális egy elég jó jelző erre a könyvre. Hihetetlen érzékkel és őszinteséggel nyúl saját életének legnagyobb problémáihoz, és megmutatja a kivezető utat, megsejteti az olvasóval is az egységet a káosz felett és azon túl.

Ismeri a téves és baljós hiedelmet, amely szerint az ember tartós egység. Tudja azt is, hogy az ember számtalan lélekből, milliónyi énből áll. A személy eme látszólag egységes széthasogatását számtalan bábura a tudomány skizofréniának nevezi, és részben nem is téved, mert bizonyos rend, csoportosítás nélkül lehetetlen megfékezni bármilyen sokaságot. Téved viszont, amikor azt állítja, hogy a számtalan al-ént egész életen át egyetlen, egyszeri, átfogó rend igazgatja. A tudomány eme tévedése nem egy kínos következménnyel jár, hasznát kizárólag a közszolgálató tanárok és nevelők látják, ők ugyanis azt gondolják, hogy így sokkal egyszerűbb a munkájuk, és szögre akaszthatják a gondolkozást és a kísérletezést. E tévedésnek köszönhető, hogy sok gyógyíthatalan őrült "épelméjűnek", mi több, a társadalom szemében fölötébb értékes egyénnek számít, ezzel szemben némely lángelmét bomlott elméjűnek tekintenek. A hiányos tudományos lélektant ezért egíszítjük ki a felépítés művészetének fogalmával. Akik átélték énjük széthullását, azoknak megmutatjuk, hogy a darabokat bármikor és bármilyen rendben újra összerakhatják, és így kimeríthetetlenül gazdag létjáték birtokába jutnak. Újabb és újabb játékot, feszültséget és helyzetet teremtvén úgy csoportosítjuk széthullott énünk bábuit, ahogyan a kültő alkotja meg drámáját egy maréknyi figurából.

 
Wim Wenders: The american friend. Majd írok erről is, nem tett rám különösen mély benyomást. Nem, azóta sem jutott eszembe erről semmi elmondanivaló.

 
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték. Csak a végére értem! Nagyszerű, elgondolkodtató könyv - kár hogy ennyire hosszú, így szerintem nem sokan olvassák el (nem is igazán olvasatja magát).

...egy tizenkilencedik vagy huszadik században eltejedt szektára emlékezteti, amely a legkomolyabban hitte: az ősi népek áldozatai az isteneknek - az istenekkel, templomaikkal és mítoszaikkal együtt - egyéb kedves dolgokhoz hasonlóan, abból következtek, hogy kiszámíthatóan túl kevés vagy túl sok volt az élelem s a munka, s a munkabér és a kenyér ára közt kialalkult feszültségből jöttek létre; a művészetek és a vallások pedig csupán külsőségek, úgynevezett ideológiák voltak egy olyan emberiség számára, amely csak az éhezéssel és a zabálással foglalkozott.

Kim Ki-duk: Tél, tavasz, nyár, ősz és újra tavasz. No, ez már sokkal jobban tetszett, mint az Íj - ebben a történet is gyönyörű, nemcsak a képek. A szoba közepén álló ajtók (hozzá tartozó falak nélkül), valamint a tó partján álló kapu... de miért ragasztott papírt a szemére-szájára, mikor meg akart halni?

 
Jandó Jenő zongorázott, a két Mozart darab közül az első, az a-moll rondó tetszett leginkább, bár a B-dúr szonáta is nagyon kellemes volt. A Bartók darabokkal azonban ismét nem tudtam kezdeni igazán semmit...
Belleville randevú. Elég beteges francia animációs film, lelombozó hangulattal. Talán az egyetlen vidám figura a pincér volt.

 
Vonnegut: A hazátlan ember. Ez nem regény, és nem is novelláskötet, hanem az idős író elmúlt évekbeli mindeféle gondolatainak gyűjteménye. Vonnegut továbbra is humoros, de sajnos trágárabbá vált, legalábbis ez a fordítás mindenképp. A könyv legnagyobb hibája azonban, hogy iszonyú rövid: 2-3 óra alatt nyugodtan elolvasható.

Nyolcvankét éves vagyok. Hát kösz szépen, szemetek! Ha volt valami, amit soha nem akartam, akkor az az volt, hogy éppen akkor éljek, amikor a bolygó három leghatalmasabb emberét Bushnak, Dicknek és Colonnak hívják.

Szóval: a Saabnak akkoriban mindössze egy modellje volt, ami leginkább a VW bogárra hasonlított. Kétajtós szedan, de orrmotoros. Fordított zsnérjú ajtajai voltak, amik előszeretettel nyíltak ki a menetszélben. Eltérően az összes többi autótól, ám hasonlóan a fűnyíróhoz és a csónakmotorhoz, nem négyütemű, hanem kétütemű motor hajtotta. Azaz minden egyes tankolás alkalmával egy kanna olajat is bele kellett önteni. Nem tudom miért, de a nem leszbikus nők nem szerették ezt csinálni.
A megvásárlása mellett felhozott legfontosabb érv az volt, hogy egy Saab le tudott hagyni egy VW-t a lámpánál. Ha azonban életünk társa elfelejtett olajat tölteni az utolsó tank benzinhez, akkor a kocsival együtt tűzijátékká váltunk.

 
Antonioni: Nagyítás. Hú, elég nagy elmaradásom van Antonionival kapcsolatban. Ahogy elnézem, ezen kívül még csak a Zabraskie Pointot láttam tőle... Miről is szól a film? Számomra: a mi a valóság és mi a képzelet? volt a legnagyobb kérdés a film után (másnak a mi a teljes élet? jutott inkább eszébe). Létezett-e az a holttest a parkban? Vagy csak annyira volt valós, mint a pantomimosok teniszlabdája? Gyönyörűen fényképezett film, csupa aranymetszés szerinti kép...

 

Mendelssohn: Éliás oratórium. Nagyon tetszett - hatalmas kórustémák, nagyszerű dallamok... teljesen lenyűgözött.

Dan Culcer: Rendülés

Egy nap, amikor megszólalnak a harangok,
a tőletek elválasztó lépcső pár fokán
leereszkedem, kezem ujjait nyakam körül
lassan a fulladásig szorítom
gyönyörű nap lesz, a tiszta égbolt kinyílik
bár korán van még, túl korán.
Darvak, amelyek a tengeren túlra visznek
sebesülten gunnyasztanak barátok tekintetében.
Síró falak tövében roskadunk
elpihent óraművek, rugóik felhúzatlanok maradtak
Ki állja majd e mai henyélést, bátor élenjárók
vagy a megtizedeltek, a végtelen sorozatú prím- és páratlan számok?
A meleg, mint a télelő végső rendülése
Maguktól megszólalnak a harangok, ingó fekete repedések, roppant ollók.
Hol vagyunk? Veletek, a szobában várva a magány elbődülését.

 
Hétvégén egy kis Weöres Sándor válogatást olvasgattam, néhány vers:

Rondo

Mint kagyló két fele zárulni eggyé,
te és én, vagy maradni két barát,
külön hajók másféle zászlaját
lengetni szélbe vászon-lengeteggé,

vagy inni szent magányosság borát,
az emberek szemében nőni heggyé,
vagy párban tűnni törpeség sarát,
mint kagyló két fele zárulni eggyé,

magányban átváltozni hadsereggé
megismételve Isten ostorát
tört nép hátán magasztosulni keggyé,
te és én, vagy maradni két barát,
mint kagyló két fele zárulni eggyé.



Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg a szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd ki szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazából nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?



Én is

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom.

Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is Úr akartam lenni
Ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten
s uraktól nyüzsög a végtelenség.



Existentia

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.
Elalszom: holnap megint más leszek.
De élve, holtan, utcán, kriptaboltban
én emlékezem és én feledek.

 
Mira Nair: Esküvő monszun idején. Egyszer már láttam a filmet, de jó volt újranézni, sok apróság nem tűnt fel először. Érzelemgazdag, szép film. "In 10 minutes exactly and approximately!" Mindenesetre kedvet kaptam a rendezőnő más filmjeihez is most...

 
Kim Ki-duk: Íj. Érdekes, hogy mennyire lehet érezni, hogy ez egy keleti film. Talán a képekben alkalmaznak sokkal bátrabban egyszerű, letisztult felületeket (nagy egyszínű területek pl.) - de ugyanolyan gyakran előfordulnak hihetetlen élénk színek is. Nekem nagyon tetszettek az ellenfényes, csak sziluetteket láttató jelenetek.
Weiner-Szász kamaraszimfonikusok Francia estje. Két darab tetszett nekem nagyon: Faure Fantázia fuvolára és Debussy Két tánc (szent és profán).

 
Bach: János passió a Deák téri evangelikus templomban. Sajnos a csütörtöki Máté passióval ellentétben ez németül szólt, így voltak részek, amik nem kötöttek le igazán.
Guy Maddin: Cowards bend the knee. Egyre jobban tetszik Maddin stílusa. Ezt a filmet 2003-ban készítette - fekete-fehér némafilm. Nagyon kellemesen válogatta össze az aláfestő zenéket, azt pedig, hogy ezzel tisztelegni akar a 20-as évek filmjei előtt, vagy parodizálni akarja őket, még nem világos - én hajlok az előbbire.
Egész nap Sosztakovicsot hallgattam, a szimfóniáit - ma illettek nagyon a hangulatomhoz.

 
Bach: Máté-passió az Angolkisasszonyok templomában, a Liszt Ferenc Kórus és Zenekar koncertje. A kezdésre értem oda, így csak állóhely jutott - a templom gyakorlatilag tele volt, de megérte végigálldogálni ezt a 140 percet! Hatalmas élmény volt, szeretném egyszer kisebb tömegben, nyugodtabb körülmények között is végighallgatni.
Guy Maddin: The Heart of the World. Rövidfilm. Hat percbe sikerült belesűríteni annyi mindent, amit más rendezők egészestés filmekbe se tudnak. Élményben közelebb áll a reklámfilmekhez, vagy a videoklippekhez, a kivitelezés a 20-as évek szovjet alkotásaira emlékeztet.

 
Fiatal Művészek Pódiuma, Lugosi Veronika hegedült: a második darab, Paganini: XV. caprice nagyon szép volt, az tetszett a leginkább.
Jean Cocteau: Orphee. Érdekes, bonyolult film, szép nagy kérdésekkel. "I am letting you into the secret of all secrets, mirrors are gates through which death comes and goes. Moreover if you see your whole life in a mirror you will see death at work as you see bees behind the glass in a hive."

 
Korhecz Imola és Érdi Tamás előadóestje a Bartók Emlékházban. Gyönyörű versek (József Attila és Nagy László főként), és ezekhez tényleg szépen illett Bartók néhány darabja is. Megdöbbentett, hogy Korhecz Imola hogyan tudja ennyire borzasztó érzelmesen, és mégis azokon felülkerekedve, professzionálisan előadni a verseket.

 
Spielberg: Párbaj. Egyesek szerint a rendező első és utolsó nézhető filmje... és valóban: van benn jónéhány olyan kép, kamerabeállítás, ami egyszerűen zseniális. Az a teherautó pedig egyszerűen szép.

 
Isabel Coixet: A szavak titkos élete. Igazából Tim Robbins miatt ültem be megnézni ezt a filmet. Elég lassan kezdődik el, az első 30-40 perc valójában csak bevezetés. De egyszer csak elkezdődik, és onnan... megrázó, megható darab.
Fekete István: Tíz szál gyertya. Roppant érzelemgazdag, és mégis nagyon természetesen egyszerű történetek sora. Maguk a szereplők is egy olyanfajta természetességben, a természethez annyira közel élnek, hogy azt lassan már elképzelnünk is nehéz lesz. Ami kicsit megnyugtat (?!) az az, hogy ezek a szereplők is a hozzájuk képest pár emberöltővel előbbi korokban szerettek volna inkább élni...

 
Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok Brit estje. Nagyszerű zenék voltak! Vaughan Williams: Greensleeves-fantázia - ettől (nevetséges, vagy sem) elérzékenyültem... Britten: Simple symphony - a második tételt végig pengették a vonósok, nagyon érdekes... Purcell: G-moll chaconne - csemballóval... vagy Finzi: Klarinétversenye. Csupa gyönyörű darab.

 
Három nap Anglia után próbálok visszatérni. Milos Forman: Száll a kakukk a fészkére. Meglepő, hogy Jack Nicholsont ez és a Ragyogás után hagyták még olyan szerepekben is játszani, ahol nem őrültet kellett alakítania.
Tóth Árpád folytatás

ESTI KÖNNYEK

Lehunytam a szemem, s jaj, az ő arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán,
S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán,
S úgy jajdult el szivemben vérző, ledöfött vágyam,
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét
A hűvös földbe gyúrja, s szegény, pihenne még
Távol babája mellett, s csókolná vállát forrón.

S egyszerre felzokogtam, és lüktető fejem
Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben,
S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden
Simogattak sokáig, s remegtek csöndesen...
Hiába... s elzuhantak hosszan bús kezeim
Az asztalon, s átfonták egymást kétségbeesve,
S imádkoztak... s szemem tétován, tágan leste,
Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kín...

Éjfél lett lassan... s lomhán nyúltam egy szivarért én,
S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyújtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén.
S aludni készülődtem, s úgy nyújtózott karom,
Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén,
És elgyötört orcámat lassan aláeresztém,
S az "elvégeztetett" vonaglott ajkamon...



BE SZÉP AZ ÉG...

Be szép az ég bíborló baldachinja,
S be jó alant heverni szemlehunyva,
A csend szól, mintha hegedühang hullna,
Hegedül a csend, hűs arany a húrja,
Hallgatja a szív, elalszik a búja,
Álmodik a szív, s az álmot nem unja.

Mindent megun a szív, szerelmet is,
Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is,
A bú bakján ül, mint egy bús kocsis,
És hova hajtson, nem tudja, a hűs
Estén, és elbóbiskol néha s kis
Álmok ringatják...

 
József Attila est, beszélgetés Valachi Annával. Nem mindennel értettem egyet (pl. ezt felfogni sem tudom, hogy lehet azt mondani, hogy J.A. kereste a fájdalmat, hogy nagy verseket tudjon írni...). Mindenesetre az est (talán éppen) a számomra kissé erőszakos megközelítés miatt elég gondolatébresztő volt. József Attila levelezés elolvasása is napirendre került, valamint felvetődött bennem a Szív-Nyíl c. színházi darab megtekintése is. Szóval ismét érdemes volt!

 
Fellini: Casanova. Eddig nem tudtam igazán megkedvelni Fellinit, (a Strada-t, és a Dolce vita-t láttam eddig mindössze) de ebben a filmben láttam olyan megoldásokat és képeket, ami miatt most kedvet kaptam még pár filmjét megnézni.

 
Alexander Gorbunov harsonaestje. Nagyon kellemes volt, Richard Peaslee: Arrows of time című darabja volt számomra a legnagyobb élmény. A darabot le is lehet tölteni Peaslee honlapjáról!